2011. október 26., szerda

Dragon Age - Hirtelen halál

Angliai kiruccanásom előtt, a KM engedélyével akkor egy prózaibb összefoglaló a tesztkalandról:
Benok, az Avvar harcos férfivá avatásához hősi, komoly tettet kellett, hogy véghez vigyen a törzs területén kívül, így került Ferelden fennsíkos területeire, ahol útját két elffel kötötte össze. Nevüket igazán nem jegyezte meg, nem ízlett nyelvének az idegen hangzás. Egy ereklyét bíztak rájuk a Káptalan képviselői, hogy juttassák el Völgyzúgó városába, ahol egy új katedrális épül. Már közel jártak a városhoz, de rájuk esteledett, elővigyázatosságból őrt állítottak, elsőként pont Benokra került a sor. Majd felébresztette a pagonyelfet (másik társa egy koszos városból jött), és nyugovóra tért. Álmából előbbi verte fel, jelezvén, hogy valakik közelednek feléjük, és nem békés szándékkal. Így hát az ifjú harcos megragadta kétkezes kardját és két öles lépéssel az elfek és a haramiák közé került.
Viszont a pagonyelf máshogy gondolta, és elrohanva Benok mellett rárontott a banditákra. A "barbár", ahogy az elfek nevezték, nem akart lemaradni, hangos csatakiáltással rárontott a legközelebbire. Első igazi harca lévén első két csapása nem talált célt, ám a harmadik támadás már súlyos sebet ejtett ellenfelén, majd rögtön a csapás után egy számszeríj lövedéke állt meg a fickó szemében a városi elf jóvoltából.
- És most hagyjatok aludni. - morogta Benok és visszafeküdt aludni.
Viszont a pagonyelf úgy érezte, hogy komolyabbak a sérülései, és mindenképp el akarta látni. A harcos ezt egy visszakezes pofonnal díjazta, a hosszúfülű orrából apró vérpatak indult útnak.
- Én szóltam...
Másnap az úton tovább haladva templomosok hullájára bukkantak, halálukat nem fegyverek, hanem tűz okozta. Miután mindent tüzetesen átvizsgáltak, de nem találtak használható nyomot, kissé furcsállkodva mentek tovább hőseink.
Estére megérkeztek Völgyzúgóba, látták a még befejezetlen katedrális körvonalait az ég felé nyúlni az alkonyi égen. El kellett ismerni, ha kész lesz, impozáns látványt fog nyújtani, ahogy a város fölé tornyosul a hegyoromról, ahová építették.
A csapat már nem akart felzarándokolni oda, így a főtéren lévő fogadóban szálltak meg. A törp kocsmárostól megtudták, hogy a templomosok, akiknek a hulláját megtalálták, egy boszorkánymestert kísértek a Kör tornyába. Ezekért a harcosokért a "Szentanya" küldetett, mikor tudomására jutott, hogy ki is valójában az új javas ember. Sikerült is elfogni, otthona azóta üresen áll. De ezek szerint sikerül kiszabadulnia...
Kényelmesen eltöltötték az éjszakát, majd reggel útnak indultak, fel a hegyoldalba vájt úton. Legnagyobb meglepetésükre egy árva lelket sem találtak a templomnál, kopogtatásukra senki nem felelt.
Kicsit megzavarodva tértek vissza a fogadóhoz, ahol a kocsmáros elmondta nekik, hogy márpedig lennie kell ott embernek, hisz' a "Szentanya" sosem hagyja el büszkeségét, az épülő katedrálist. Viszont az építője itt szállt meg a fogadóban, kottyantotta el. Benok felment az emeletre, és "begyűjtötte" az ifjú, kicsit páváskodó építészt. Tőle megtudták, hogy már pár napja nem ment fel dolgozni, és nem is küldtek érte.
Hőseink immár fegyverrel, felszerelkezve tértek vissza a hegyoromra. A kopogtatásra továbbra sem felelt senki, bentről pedig valami léptek zaját vélték kihallani az elfek. Benok megunván a várakozást hátrált pár lépést, és nekirohant az ajtónak, gyakorlatilag bedöntve azt. A főhajóban két csontváz téblábolt, az ifjú Avvar lendületből lerohanta az elsőt, egy suhintással majdnem kettészelve. Második csapására pedig szanaszét gurultak az öreg csontok. Mindez alatt társai is végeztek a másik élőholttal.
A hajó végében három ajtó nyílt: egyik egy raktárhelyiségbe, másik a "Szentanya" szobájába, ahol találtak egy naplót, Benok nem fordított rá túl nagy figyelmet, a pagonyelf csak belelapozott, és eltette a könyvet az iszákjába. A harmadik szintén valami raktárféleség lehetett a kegytárgyak számára, ott megint néhány csontváz várta őket, ezek már komolyabb erőt képviseltek, meg is viselte a csapatot a harc. Mindezek ellenére Benok magabiztosan lépett az innen a kriptába levezető lépcsőkre.
A lépcső egy nagyobb terembe vezetett, több mint fél tucat csontvázharcos várta őket. Ekkora túlerővel már nem bírtak, fokozatosan hátrálni kényszerültek és közben újabb és újabb sebeket szereztek. A pagonyelf hamarosan halálos sebet kapott, haldoklott, a városi elf vonszolta hátrébb, és próbált felfelé hátrálni a lépcsőn. Benok hátrapillantott társaira, majd megszorítva hű kardját, velőtrázó csatakiáltást hallatva az élőholtak közé vetette magát. Az első csontvázat egy ütéssel kettévágta, és azzal a lendülettel egy másikat súlyosan megrongált, de aztán több halálos szúrás és vágás zúdult az ifjú harcosra, és pallosa csörömpölve fordult ki élettelen kezéből...

2011. október 24., hétfő

Egy kis hangulatzene a krónikámhoz

A kelták kiáltása

Kíváncsi vagyok, hogy valaki ismeri-e, én nagyon szeretem, egyik oka, hogy rákaptam arra, hogy kelta világban meséljek...
Hasonlókat szeretnék összeválogatni, és halkan mehet mesélés közben, remélem jó fogadtatásra talál majd a játékosoknál az aláfestés!

2011. október 22., szombat

Dragon Age - tesztkaland

Tegnap este megejtettük első (de bizton állíthatom, nem utolsó!) Dragon Age játékunkat. Én most mint játékos vettem részt benne, meg is halt a karakterem a végén. De erről bővebben kicsit később.
A karaktergenerálás szerintem pofonegyszerű, rendben, így elsőre lassan ment, de nagyon adják magukat a dolgok minden téren így szerintem egy nagyon jó kis szabályrendszerre bukkantunk. És elképesztően halálosra, ilyen könnyen még egy rendszerben sem amortizáltak le minden egyes harcban!
Az én karakterem Benok, az Avvar harcos lett. A jeges hegyekből érkezett barbár, aki férfivá éréséhez valami hősies tettet kell végrehajtson és bizonyítékát vigye törzséhez. Sablonsztori, de egynek jó volt, élvezetes volt barbárt játszani, szerintem elég jól kijátszottam a kitalált személyiséget. Bizonyításvágy, kis távolságtartás a többiektől, de bajtársiasság is ott volt (ebbe is haltam bele).
A történetet most nem részletezném, mivel nem én meséltem. Csúfosan elbuktunk a küldetésen, a három karakterből kettő meghalt. De így jár az, aki sérülten továbbmegy, amikor nyilvánvaló a végkimenetel... Nem olvastunk végig egy naplót (ejnye, ilyen se volt még! Bár az én karakterem nem tudott olvasni, így nem hozta lázba, hogy mi áll a naplóban...), amiből persze sok fontos információt megtudhattunk volna és abba a csatába se kellett volna így belemenni, amiben halálunkat leltük. De ez egy ilyen játék volt.
Összességében nekem kifejezetten tetszett a rendszer. Gyors, frappáns, kevés kockás, halálos. Talán kicsit túl halálos. De hát kétkezes karddal és pajzs nélkül mit vár az ember...
Úgy döntöttem, ez a rendszer sokkal jobban illik a keltás krónikámhoz, aminek részletei kezdenek egyre jobban alakot ölteni. Egy feladat lesz a rendszerhez: új hátterek megalkotása, vagy legalábbis az itteniek átalakítása. De nem hiszem, hogy túl sok munka lesz, konkrét ötletekkel szépen össze lehet rakni, érezni lehet a kész háttereken az irányvonalakat tisztán, így ennek mentén szerintem könnyen építhetők újak.
Folytatása következik, bár nem tudom, mit játszunk legközelebb. Talán egy újabb KéM kaland kerül lemesélésre, addig amíg a kelta krónika elkészül. Vagy leülünk egyet kockát csörgetni és DnD 4th Edition. Majd alakul, mindenesetre most három hét szünet következik, mert én október 28. és november 7. között a ködös Albionban tartózkodom, meglátogatni szívem hölgyét. Addig pár gondolkodós poszt, esetleg ötletek lesznek itt terveim szerint.

2011. október 15., szombat

Kard és Mágia kaland - ahogy a mesélő látta

Mint mesélő, nagyon élveztem a játékosaim által két játékalkalom alatt teljesített kalandot. Különösen a második ülést, ahol úgy látszott, hogy mind rákaptunk a játék ízére, és szerepjátékkal és pörgős harcokkal egy jó dinamikát sikerült fenntartanunk. És ami nálunk ritka dolog, hogy az ülés közben alig ment félre a játék hülyéskedéssel, vagy off-beszélgetéssel.
Azt mondhatom, hogy hosszú idő után kimondottan élveztem a mesélést. Az utóbbi időben, amikor meséltem, nagyon sok volt a holtidő, amikor arra vártam, hogy vajon a játékosok mikor veszik észre magukat, sokszor hangzott el a mondat: "Ha engeditek, folytatnám..." Ezúttal nem is nagyon volt ilyen szakasza a játéknak, a srácok figyeltek, gondolkodtak, és ahogy láttam, ők is élvezték a történetet.
Ez volt a feeling része a visszatekintésnek. Most egy kis technikai háttér:
A csapat 2. szinten kezdte a történetet. Mivel hárman voltak, és nem terveztem nagy ellenség-dömpinget, így egyértelműen kevés TP-re számíthattak volna. Vagy a küldetésért járó TP lett volna aránytalanul sok. Így végül gyakorlatilag úgy zajlott a TP-osztás, hogy: "Akkor kaptok most annyi TP-t, amennyi a szintlépéshez kell." Tökéletesen is ment így a dolog, két szintlépés benne volt mindenki részéről, 4. szinten zárták a történetet.
Az ellenségekről: a KéM Kincsek és Szörnyek könyvéből a következő lények kerültek be: farkas, farkasember, zombi, juju zombi és ghoul. Az Elátkozott Bárd a következő statisztikákkal bírt alapból: 6d8 HP, 17 VO, +8 támadás, d8+3 sebzés. A többi statisztika lényegtelen. Az életerő-dobás jól sikerült, 34 HP-t kapott.
Különdíjas ötletek is születtek a játékosoktól, volt amit reméltem, hogy rájönnek és voltak jó spontán ötletek is. Edj'frenk játékosa a végső csatában a porított feketeürömöt az Elátkozott Bárd arcába fújta, ami mérgező hatású volt rá nézve, ezzel -1 VO, -2 támadás és d6 sebzést okozva ellenfelüknek. Jó gondolkodás volt a szertartás során a szétszórt elhelyezkedés, mindent jól beláttak, gyorsan reagáltak az eseményekre. A talált vasfegyverek megtartása is jó ötlet volt, bár ezt reméltem, mert kicsit hangsúlyoztam e fegyverek szokatlanságát sikeres próba után.
Elvesztettem szüzességem karakterhalál terén, a történet vége felé ugyanis a félork barbár elhalálozott a vérmesterrel folytatott csata során. Meg kell mondjam, dramaturgiailag is tökéletes lett: a vérmester harmadik támadása a körben harapással, kritikus találat. Így gyakorlatilag leharapta a fejét. A végső csatára a játékos elkészítette új karakterét, dobásai alapján egy varázslót (bár az a dobássorozat majdnem bármihez jó lett volna...), ő volt a kapcsolattartó embere.
A harcok után a kincs általában d4 arany és d6 vagy 2d6 ezüst volt, bár a pénznek ezúttal sok szerep nem jutott az alapvető kiadásokon kívül. Varázstárgyak nem voltak, illetve a végén, az Elátkozott Bárd kardja, de hát azzal már nem sokra mentek, mivel lezárult a történet.
Következő állomás: a kelta hangulatú krónika kidolgozása. A bonyodalom már megvan, a történet hozzá félkész, lassan nekiállok alaposabban kidolgozni.
Valószínűleg egy-két hónapig nem kerül terítékre még, jelenleg Dragon Age a betervezett következő tesztjáték, mivel azt még nem próbáltuk, és "hyperman25" szerint ideális rendszer lenne a történetemhez.

2011. október 13., csütörtök

Kard és Mágia 02. - második ülés

Ezzel a második üléssel nagy meglepetésemre le is zárult a történet, sikerült rajta végigérni egy laza alig hat órás üléssel. De először a történet:
Hőseink a délután folyamán visszakapták immár ezüstözött élű fegyvereiket, majd elmentek lepihenni, hiszen megígérték az Elátkozott Bárdnak, hogy éjjel segítenek neki a közeli temetőben tanyát vert élőholtak kifüstölésében, akik a bestia áldozataiból lakmároznak. Le is szállt az éj, egy rejtélyes szellemkéz kopogtatott a csukott ablaktáblán, a főtéren pedig két hatalmas ordas várta őket. Ebben a társaságban értek a temetőkapuhoz, ahol rögtön zombik rontottak rájuk, köztük egy Juju zombival. Végül ha nehezen is, de győzedelmeskedtek az élőholtakon, és bár a két farkas elpusztult a csatában, a szellemkéz a végén meggyógyította őket, ezzel nagyjából minden energiáját elhasználva. Így léptek be az egyetlen kriptába, ahol egy leszakadó lépcső után újabb zombik, és egy ghoul várta őket. Ezek a lények már jóval kevesebb gondot okoztak a már jóval óvatosabb csapatnak, a ghoul tudásából csak egy félresikerült karmolásra futotta, mielőtt az íjász ezüsthegyű nyílvesszője megállapodott a szemgödrében. Az élőholtaknál furcsa fegyvereket találtak: ötvözetlen, mégis meglepően jó állapotban lévő vasfegyvereket. Ki tudja, hasznos lehet még...
Így hát fáradtan bár, de győzedelmesen tértek vissza a fogadóba, és hajtották álomra a fejüket. A másnapot semmittevéssel töltötték, várták az esti szertartást. Nap közben odajött hozzájuk a szőke lány, akivel először találkoztak és egy furcsa csomagot adott nekik, még furcsább szavak kíséretében: "Yvorl mágiáját megtöri a vas..." Egyelőre nem nagyon tudták mire vélni e mondatot, mint ahogy azt a zsák őrölt növényt sem, amit a lány a kezükbe nyomott, őrölt feketeüröm volt benne.
Este a szertartás során felvette alakját a fenevad, a falu kovácsa volt a vérfarkas, és a gyanú szerint kedvese is, a "szőke lány", mivel az Elátkozott Bárd egy dobótőrrel a csata elején megölte. A három kalandozónak nem lehetett ellenfél a bestia, aki halála után visszaváltozott emberi alakjába. A falusiak között kisebb vita alakult ki, hogy jár-e nekik tisztes temetés, végül Edj'frenk szavait megfontolva elégették és rendes végtisztességet adtak a holtaknak. Visszatérve a fogadóba a vérmester gyilkos árnyai vártak rájuk, de sikerrel legyőzték őket is, bár Edj'frenk majdnem otthagyta a fogát. Így a következő kérdéssel a fejükben tértek nyugovóra: de ki is a vérmester?
Erre a választ másnap reggel kapták meg. A falut tanácsa tőlük kért segítséget, hogy elpusztítsák az Elátkozott Bárdot, hiszen csak ő lehet az, hiszen farkasokkal cimborál! A kalandozók vonakodtak segíteni, közben betoppant a dalnok is, és végül szó szót követett, majd felfedte magát a vérmester, a falu mesterdalnokának fogadott lánya! Megidézett két szolgát az árnyakból, erőtérrel kizárta az Elátkozott Bárdot, így hőseink csak egymásra számíthattak. Hatalmas küzdelemben végül diadalmaskodtak, a vérmester halálával az árnyalakok is szertefoszlottak. Sajnos a félorkon már nem tudtak segíteni, mert a csata hevében a vérmester gyakorlatilag leharapta a fejét.
Megmaradt két hősünk megunva ezt a falut az Elátkozott Bárd oldalán elindult Bregon városa felé, ahol eredeti küldetésadójuk kapcsolattartója várta őket. Mivel már jó ideje késtek, ezért a kontakt elküldte eléjük egyik jó emberét, egy varázslót, hogy derítse ki, miért késnek a kalandozók? Az út felén találkoztak össze és folytatták együtt útjukat. 
A következő este az Elátkozott Bárd elárulta nekik valódi nevét. Ő volt Traxian, Yvorl által örök életre átkozva, hogy küzdjön népéért az élőholtakkal és az emberekkel szemben. Belefáradt már a létezésbe, és remélte, hogy ezek a férfiak méltó ellenfelek lesznek számára és talán elhozzák az áhított megnyugvást. Végül reménye beigazolódott, és egy utolsó, gúnyos mosolyt villantva az ég felé, kilehelte a lelkét. "Kibabráltam veled, Yvorl..."
Másnap reggel, mikor a csapat felébredt, az Elátkozott Bárd holtteste helyén egy borjú nagyságú farkas teteme feküdt. Ő volt Traxian, avagy az Elátkozott Bárd. Yvorl-hoz fohászkodott, hogy adjon neki erőt megvédeni népét, de ezzel az erővel átok is járt. Emberi alakban kellett járnia a földet, soha megnyugvást nem lelve az örök pihenésben mindaddig, amíg arra érdemesek ebben a kegyben nem részesítik.

Ide a szerencsés kockámat!

2011. október 8., szombat

True Blood Season 4.

Hatalmas nyári elmaradásom pótolom az utóbbi napokban, nekiveselkedtem a True Blood negyedik szezonjának is. A posztírás pillanatáig 7 epizódon vagyok túl, ez még a mai nap során 8-ra hízik.
Meg kell mondjam, nagyon pozitív csalódás nekem ez az évad. A tavalyi cselekményért jórészt nem voltam oda, az idei viszont eddig elismerő hümmögéseket váltott ki belőlem. Szépen kavarják a dolgokat, kellemes csavarokat tálaltak, már rögtön az elején is (kérem szépen, Bill ekkora játékos?).
Igazából, ha nem dolgoznék, és nem lenne millió dolgom minden nap, akkor ez az évad nálam maximum két este alatt végigpörgött volna, így marad a kb. egy epizód/este lebontás. Annyi baj legyen, így még egy kicsit érdekesebb is!
És újra kedvet kaptam végre egy jó kis WoD-ot játszani, akár halandókkal, akár vámpírokkal. A többi verzió nekem nem zsánerem, de most ebből a kettőből bármelyiket bevállalnám, de ezúttal játékosként.
Tényleg, ha már WoD, és ha már blog... Ha megtalálom, felteszem legjobban sikerült karakterem előtörténetét ide. Életem eddigi legjobb szerepjátéka fűződik hozzá, sok munkám volt az előtörténetben, ami magában 7 oldalra rúgott. Utána jó pár játékülés eseményeit megörökítettem, folytatva a karakterem előtörténetét, az ő szemszögéből leírva az eseményeket. Szóval, ha megvan még, akkor egy kisebb novella kerül fel a jövő hét során ide, kíváncsi leszek a véleményekre!