A város körüli árkokban és a környéken mindenfelé régi fegyverek hevertek, és a csapat elhaladt néhány régi holttest mellet, fegyverzetük és páncéljuk kísértetiesen ismerősnek tűnt, azok az élőholt katonák voltak akik elől a mocsárba vetették magukat még előző este. Ahogy a paliszádhoz közeledtek látták, hogy néhány cölöpöt vér borít, de a védők holttesteit már máglyán elégették, a mocsár szélén még látták a füstölgő fekete halmot, mely az elesettek végső nyughelyéül szolgált. Lord Maxwell biztosra megy, és Mocsárkapuban nem temetik el a holtakat.
Az őrök némileg meglepődve nyitottak utat a hamar visszatérő csapatnak, főleg hogy nem szoktak hozzá ahhoz, hogy a kezdeti létszámhoz képest többen térnek vissza egy felfedező útról. Alrik úgy döntött, hogy először megszabadulnak a Mocsárkelyhektől, ha már ennyit szenvedtek megszerzéséért. Tinna néne minden zsémbelése ellenére szívesen fogadta a gombákat és háláját néhány üvegcse gyógyitallal fejezte ki, valamint adott egy főzetet is, amivel Harbek és Norrick gyógyulása kicsit könnyebb lesz. A hálákodás után visszatértek a Hű Cimborába. Ott hallgatták meg az éjjeli csata történetét, és ittak az ott pihenő katonákkal elesett bajtársaik emlékére. Szerencsére két kezükön meg tudták számolni a felsorolt neveket, Mocsárkapu nem szenvedett komoly veszteségeket.
Pár nap múltán már mindegyikükben ott buzgott a mehetnék, így újfent elindultak Ranathvan felé, azzal a feltett szándékkal, hogy ezúttal utat találnak az ősi falakon belülre valahogy. Ezúttal az útról észak felé tértek le a mocsárba, remélve, hogy ráakadnak valamire, ami hasznukra lehet céljukban.
Nagyjából ott tértek le az útról ahol előző este, és egy órás eseménytelen bolyongás után csatazajra lettek figyelmesek. A hangok irányába indultak, és kisvártatva furcsa látvány fogadta őket: egy nagyobb szikla tövében egy öreg ogre hadakozott az élőholt harcosokkal, hatalmas bunkójával tartva távol magától a túlerőben lévő teremtményeket. Alrik azonnal látta, hogy a vén behemót ereje fogyóban van, pillanatnyi habozás után kardját kivonva rontott az élőholtakra. Társai utánaeredtek, és csakhamar le is vágták a mozgó tetemeket. A veterán ogre több sebből vérzett, ám nem mulasztotta el megköszönni a kalandozók segítségét, és hálája jeleként a egy mágikus pajzsot nyújtott át nekik. Tovább beszélgettek a barátságos óriással és megtudták, hogy létezik egy alagút is Ranathvan falai alatt, melyen át egyszerűbben bejuthatnak a városba. Murk (mert így hívták az ogrét) még el is vezette őket ahhoz a helyhez ahol a járat kezdődik. A bejáratot egy óriási kőtömb zárta el, melyet Murk könnyedén gördített arrébb.
Norrick tanácsára nem ereszkedtek le azonnal a járatba, hanem úgy határoztak, hogy felderítik kicsit a fal mentén még a mocsarat. Norrick vette át a vezetést, lopakodva felderítette a csapat előtt a területet. Fél óra múltán aztán furcsa látvány tárult a szeme elé: a mocsár mintha megszűnt volna és egy varázslatosan kék tó nyújtózott zöld lombú fűzfák ágai alatt. Partján egy emberi alak térdelt és arcát tenyerébe temetve sírt. Az ifjú tolvaj visszalopózott társaihoz akik kicsit lemaradva vártak rá és elmesélte a látottakat. Együtt mentek vissza és léptek a tisztásra. A zokogó ember sokáig észre sem vette őket, csak akkor figyelt fel rájuk amikor már szinte közvetlenül mellette álltak. Döbbenten hőköltek hátra hőseink amikor meglátták a férfi arcát, a "visszataszító" még egy hízelgő jelző a látványra ami fogadta a kalandozókat.
Rennik néven mutatkozott be a fickó, és könnyeivel küszködve mesélte el, hogy ez a hely a mocsárnak egy elvarázsolt része, és itt egy gonosz némber lakik, ő átkozta meg, hogy ilyen szörnyűséges ábrázattal kénytelen tovább élni. Arra kérte a kalandozókat, hogy keressék meg és bírják rá, hogy feloldja az őt ért átkot. Végső megoldásként akár végezhetnek is vele, Rennik számítása szerint akkor ő is visszaváltozik. Harbek és Daren fejcsóválva hallgatta a fickó meséjét, nyilvánvalóan nem mondott el mindent az üggyel kapcsolatban. Mindenesetre vonakodva belementek, hogy megpróbálnak valamit tenni az érdekében leginkább azért, hogy végre elhallgattassák.
Nagyjából fél órája nyomulhattak tovább ebben a mesés erdőrészben, amikor tűz fényére lettek figyelmesek. Ahogy közelebb értek halk énekszót is sodort feléjük a gyenge őszi szellő. Egy tágas tisztásra érkeztek, melynek közepén egy ősi tölgy magasodott, törzsében egy házat vájtak ki óvatos kezek. A fény és az ének is innen jött, a ház körül erdei állatok pihentek, nem zavartatva a megjelenő kalandozóktól. A csapat óvatosan közelebb ment a bejárathoz, ahogy már majdnem az ajtónál jártak kilépett eléjük az erdő úrnője, egy erdei nimfa! Őszinte, kedves mosollyal fogadta hívatlan látogatóit, és beljebb invitálta őket vacsorára. A rend kedvéért Norrick azért udvariasan kérdőre vonta Aliannát (mert így hívták a nimfát), hogy mi történt azzal a fickóval. Mint megtudták, Rennik sebesülten és megtépázva érkezett a ligetbe, társait elvesztette a mocsár retteneteivel vívott harcok során. Alianna befogadta az éjszakára, ellátta sebeit, erre hálaképp erőszakoskodni kezdett vele a férfi, mire ő megátkozta és elűzte háza környékéről. Alrikék felajánlották, hogy szívesen eltávolítják a ligetből a hazug kalandort, melyet a nimfa hálásan fogadott.
Reggel kipihenten és tettre készen ébredtek hőseink, és új magabiztossággal indultak meg az előző nap felfedezett járat felé. Renniket a tó mellett találták, egy ősöreg fűzfa törzsének vetette hátát és békésen szunyókált. Közeledtükre felriadt és bizakodón hajolt a víztükör fölé, ám ábrázata hamar elkomorult amint meglátta, hogy arca ugyanolyan ocsmány mint tegnap este. Alrik durván talpra rángatta, majd nemes egyszerűséggel kitoloncolta a varázslatos erdőből. Megfenyegette, hogy ha itt találják amikor visszatérnek, akkor nem ússza meg ennyivel. Daren még megmutatta neki, hogy merre kell indulnia, hogy visszaérjen Mocsárkapuba, majd sorsára hagyták, és továbbindultak a fal mentén, vissza az alagút bejáratához.
Fénypálcát gyújtottak és elszántan ereszkedtek le a régóta nem használt kopott lépcsőkön. Raktárhelyiségek mellett haladtak el, néhány lakófülkét is felfedezni véltek. Az alagút egy nagy terembe torkollott, ahol szakadt rongyokba burkolózott élőhalottak rontottak rájuk, köpönyegük maradványa valami rég letűnt kultuszról árulkodott. Meglehetősen sokan voltak, így sikerült rendesen megizzasztaniuk a csapatot, de végül Harbek szent hatalmának is köszönhetően felülkerekedtek ellenségeiken. A teremben körbenézve pillantásuk azonnal a terem végében díszelgő bálványon akadt meg. Sosem látott motívumok és és lények díszítették a totemoszlopszerű szobrot, a tetején lévő kőből faragott imp szeme helyén pedig két félökölnyi smaragd díszelgett. Norrick nak nem kellett sok, hamar rábeszélte Alrikot, hogy segítsen megmászni a bálványt. A lovag belement a dologba, de ahogy hozzáért a faragott kőhöz mintha egy pillanatra odaragadt volna, és fura hidegség futott végig a gerincén. Nem tudta mire vélni, így hátát nekivetette az idolnak és bakot tartott a tolvajnak. Norrick fürgén felmászott a tetejéig, bár ő is "hozzáragadt" egy pillanatra. Hamar kipiszkálta a smaragdokat, és elégedett mosollyal süllyesztette iszákjába a zsákmányt.
Daren kis pihenőt javasolt, amit a többiek szívesen fogadtak, egy fél órára leültek, megbeszélték hogyan tovább. Norrick közben nyugtalanító felfedezést tett. Bal keze, amely először hozzáért a bálványhoz furcsán zsibbadtnak érződött. Kesztyűjét lehúzva látta, hogy ujjai végei elkezdtek szürkülni, és kőkeménynek érződtek. Felfedezését megosztotta Alrikkal is, aki ellenőrizve kardforgató kezét szintén ezeket a jeleket vette észre magán. Elkezdtek kővé válni! Heves tanakodásba kezdtek, hogy lehetne ezt a folyamatot megszüntetni, végül arra jutottak, hogy talán a nimfának hatalmában áll ezt az átkot levenni róluk. Így hát visszaindultak, pedig nem egészen fél napja hagyták el a liget úrnőjének házát. Nem volt mit tenni, hiszen nem tudhatták mi van előttük, és lesz-e egyáltalán módjuk arra, hogy Ranathvan falain belül valami gyógyírt találjanak.
Kiérve az alagútból még pont láthatták, ahogy három sárból és kúszónövényből álló mocsárlény agyonveri a sikoltozó Renniket. A fura teremtményeket gyorsan levágták, a pórul járt kalandozón viszont már nem tudtak segíteni. De végül is ő kereste magának a bajt... A tisztesség kedvéért azért elföldelték, Harbek gyors imát mormolt istenéhez az elhunyt lelki üdvéért, Alrik pedig magához vette mágikus hosszúkardját, remélve, hogy őt jobban fogja szolgálni mint korábbi gazdáját.
Hamarosan újra Alianna tisztásán álltak. A nimfa szemügyre vette a két pórul járt kalandozó kezét, majd pár óra alatt egy szúrós szagú főzetet tett le eléjük, melyben egy órán át kellett áztatniuk addigra már teljesen megkövült kézfejüket. Szerencséjükre hatásos volt a gyógymód, így kisvártatva újra ők uralták ujjaik és kézfejük mozgását. Késő délutánra járt, így még egy estén át élvezték Alianna vendégszeretetét, másnap reggel pedig fogadkozva indultak útnak, hogy ezúttal tényleg eljutnak a falakon belülre és új titkokat fedeznek fel.
És eddig jutottunk! Igaz, hogy ez a játék már bő egy hónapja volt, de remélem valamikor sikerül folytatni. Ezzel végre sikerült pótolnom a restanciámat játékbeszámoló terén, remélhetőleg sikerül a héten fordítás téren is haladnom valamennyit. A kelta RPG-n is dolgozgatok, próbálok egy bejegyzésnyit összehozni az eddig elkészült anyagból. Szóval tervek vannak, idő már kevesebb, de egyszer mindenre sor kerül!
U.i.: az esetleges elgépelésekért és fogalmazásbeli hibákért elnézést kérek, Ranathvan két játékbeszámolója nagyjából 8 részletben készült el, este 8 és éjfél között legépelt mondatokból felépítve. Ahogy majd újraolvasom, szép lassan kijavítgatom a dolgokat!
